Ne tartson vissza a félelem attól, hogy a kertedben, erkélyeden, az otthon közelében méhetetőt alakíts ki. Nagyon barátságos lények, ha nem bántod őket, ők sem fognak.
Nekem természetes volt az, hogy a méhek közelében vagyok és nem félek tőlük, hiszen a családban édesapámtól és nagyapámtól is láttam, hogyan bánnak velük. Úgy is mondhatnánk, hogy a méhekkel együtt zsongtam a kaptárak körül, szinte amióta az eszemet tudom. Érdekelt a nagyok játéka a zümmögő dobozokkal. Kíváncsi voltam, mikor, mi, miért történik. A furcsa szerkentyűk mire kellenek és mi zajlik a kaptárakban.
Sokszor csak ültem és figyeltem a kis sárga rovarokat. Hogyan repkednek, hova mennek, mit csinálnak. Néztem, ahogyan útra kelnek. Próbáltam kifürkészni, hova indulnak. Ha tudtam egy darabig követtem egy-egy méhecskét, egészen addig, amíg szem elöl nem tévesztettem. Máskor a virágok közelében rejtőzve vizslattam a leszállást, a döngicsélést a sárga virágporral, majd a felszállást.
Nekem természetes volt a méhek közelsége és szeretete. Azért nem mondom, hogy nem voltak kellemetlen élményeim. Azt én is tudtam, ha kell támadásba lendülnek, és nem érdemes nagyon bolygatni őket. Így szereztem, óvatlanságból az első csípéseimet is. Azután a többit, és bár tudtam, nem halálos támadás áldozata vagyok, a szúrás éget, csíp és viszket. Nem kellemes.
Miközben én már mindezeket tudtam, a velem egyidősek még nem. Így esett meg, hogy amikor egy alsós nyári táborban voltunk az egyik lányt, Dorkát megcsípte egy méhecske. Sírva rohant a tanár nénihez, miközben a kis karján lévő piros csípést szorongatta. A méhecske rászállta, ő pedig le akarta csapni, ám a kis gyenge ütés nem tett kárt a rovarban, hanem visszaesett a kezére, és mivel ezt támadásként élte meg, a fullánkját Dorkába mélyesztette. Ezután leesett a földre. Amíg a tanár a kislányt vigasztalta, visszamentünk páran a „tetthelyre”, hogy megkeressük a támadót és megtudjuk, ki tette ezt vele.
A kis sárga méh mozdulatlanul hevert a porban. Jól kivehető volt, hogy nem darázs nem is dongó és nem valami furcsa bogár volt a tettes, hanem ő, egy méh. Én rögtön felismertem. Dorka vigasztalhatatlan volt.
Ekkor eszembe jutott, amit nagyapám mesélt nekem: „ A méhek csakis akkor csípnek, ha úgy érzik, megtámadod őket, ezért kell vigyázni rájuk. Neked fáj, de hamarosan elmúlik és a csípésnek nyoma sem marad. Ő viszont az életét adta. Miután téged megcsípett, elpusztul, belehal. ”
Ezt elmeséltem Dorkának, aki már csak néhányszor szipogott és szemét törölgetve azt mondta: „Szegény. Akkor ő most azért halt meg, mert én nem vigyáztam rá?„
Hirtelen nem tudtam mit mondani, de nem is kellett. Dorka fogta az apró tetemet, odébb tette a fűre. Letakarta egy kis falevéllel és azt mondta: „Ne haragudj, nem akartalak bántani, csak megijedtem tőled. Sajnálom, hogy az én butaságom az életedbe került. Ígérem, most már vigyázni fogok a méhecskékre!”
Sokszor eszembe jut ez a történet, és felnőttként szívesen gondolok vissza rá. Benne van egy fontos gondolat: ha nem bántod, ő sem bánt. A legegyszerűbben talán így tudnám megfogalmazni azt, hogy miért nem kell félnünk a méhektől. Arra bátorítalak, hogy ne tántorítson el semmi attól, hogy méhetetőt, méhlegelőt ültess. Nekik életteret adsz, lehetőséget az életre. Az otthonod közelében pedig cserébe csodaszép, hasznos virágok és növények lesznek.
Ha szeretnél csatlakozni a Méhbarát Mozgalomhoz, itt teheted meg: https://www.facebook.com/groups/mehbaratmozgalom
Szabó Olivér, a Méhbarát Mozgalom alapítója
